“Válaszd az életet, válaszd a Facebookot a Twittert az Instagramot, hátha valahol valakit érdekelsz.” – hangzik el az  ikonikus film húsz éve várt folytatásában a Trainspotting második részében.

Velem már többször előfordult, hogy töröltem a telefonomról a Facebook és az Instagram alkalmazását is, mert azt vettem észre, hogy autómatikusan megnyitom őket, amikor feloldom a telefont, holott csak egy e-mailre kellett volna válaszolnom vagy valakit vissza kellett volna hívnom. Plusz minden alkalommal, amikor várnom kellett valahol, mondjuk a boltban a kasszánál, mit csináltam? Görgettem az Instagrammot. Pedig tudtam, hogy 10 perc alatt valószínű semmi új nem történt, de még ha történt is volna, akkor sem dől össze a világ, ha csak órákkal később látom.

4-es metró

Aztán pár hét múlva, amikor úgy gondoltam, hogy kordában tudom tartani az ördögöt, újra letöltöttem őket.
Ezek a dolgok tagadhatatlanul életünk részévé váltak, és ahogy haladunk előre még természetesebb lesz a jelenlétük. Nem egy, nem két 3-4 éves gyereket láttam már, aki olyan természetességgel készít fotót, nyitja meg a youtube-ot vagy játszik le egy videót tudatosan a szülei telefonján, mint ahogyan én a matchboxot tologattam. Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy ez vajon hova vezet?
Azzal egyet értek, hogy tanulják meg használni ezeket az eszközöket és kihasználni a technika fadta lehetőségeket és előnyöket, azt viszont mélyen ellenzem, hogy 10-14 évesen Instagram és Facebook profiljuk legyen.
Nemrég azt olvastam, hogy a gyerekek képesek ugyan azt az érzést átélni online, amikor a barátaikkal csetelnek vagy játszanak, mint, amit az “Y” generáció érzett akkor, amikor fogócskázott vagy a játszón lógott a barátokkal. Hát nem tudom... azt elhiszem, hogy az agynak ugyan azon területeit stimulálja vagy ugyan olyan hormonok szabadulnak fel, de kizárt, hogy a társas kompetenciákat és a közösségi együttlét képességét fejleszti. Amit még ennél is aggályosabbnak tartok, hogy a virtuális terekben nem érzékelik a valódi érzelmeket és emiatt ők maguk is kevésbé fejezik ki a sajátjaikat, illetve a későbbiekben kevésbé ismerik fel azokat.
Kétségtelen, hogy sok esetben a Facebook és az Instagram is hasznos és meg tudják könnyíteni a mindennapokat, de nagyon gyorsan és észrevétlenül tudják aláásni az emberek önbecsülését, a saját életükkel szembeni elégedettségüket, torzítani a világnézetüket és az értékrendjüket. Főleg igaz ez a “Z” generációra, annak is a fiatalabbik felére. Összegzésül azt gondolom, hogy ezen platformok használata csak akkor, és csak is akkor lehet hasznos és veszélytelen, ha nagyon tudatosan kezeljük őket, ha nem hagyjuk, hogy beszippantson a mű világ. Az alfa generációt nevelőknek pedig különösen oda kell figyelnie a példamutatásra ezzel kapcsolatban.

Egy sztori Kaliforniából, ahol éreztem azt a "régi jó világot" 

Meghívást kaptam egy félig-meddig zártkörű eseményre. Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak a helyszínről nem voltak fotók, csak a megadott gps koordináták alapján tudtam behatárolni, hogy hová is kell mennem. Nem voltam benne biztos, hogy helyesen adták meg az eseménynél a helyszínt, ugyanis a kis gombostű egy nagy rakás homokra mutatott semmi közepére. A legközelebbi város Pioneertown, nagyjából 35 km-re volt. Nem gondoltam, hogy olyan élményben lesz részem, mint még azelőtt soha. Bízva a navigációban, elhagyatott sivatagi utakon végül megérkeztem. A bejáratot nem lehet eltéveszteni. Egyszerű fa kerítés és kapu, felette “Boulder Garden”. Látótávolságon belül elszórtan néhány lakókocsin – melyekben önkéntes területfoglalók laknak – homokon és óriás sziklán kívül semmit sem találunk. A vendéglátónkat Garth Bowlesnak hívják, aki egyébként egy nagyjából 15 nm-es tipiben él a csaknem 2,5 km² -es területen. Érdekes közösségnek lehet itt tagja az ember. Nincsenek menő mobilok, nincsenek márkajelzések a ruhákon, nincsenek státuszszimbólumok. Miért? Mert nem számítanak. Mert egészen más értékrendben hisznek, mások a prioritások.

Lassan ránksötétedik, áram nincs, csak egy generátor termel éppen annyit, hogy egy kisebb lámpa és a mikrofon működjön. Mikrofonra szükség van, ugyanis van egy színpad szerű képződmény egy óriási szikla tövében, ahova mindenki, aki affinitást érez magában felmehet és szórakoztathatja a többieket valamilyen produkcióval. Az este igazán érdekes része itt kezdődött. Mire teljesen sötét lett, a levegő kissé lehült és a tábortűz is lángra kapott a helyet bejárta valami nagyon pozitív spirituális energia. A színpadon valaki egy hatalmas bőr kötésű könyvből olyan átéléssel kezdett mesélni, hogy volt néhány mondat melynek hallatán végigfutott a hátamon a hideg. Később egy idősebb úriember egy történetet mesélt el egy barátjáról, akit nemrég veszített el, aztán egy fiatal srác énekelt, olyan hangon ami mögött elbújhat az összes sztárcsináló műsör által felfedezett “őstehetség”. Közben az emberek beszélgettek, figyelték az előadást, mások pedig csak feküdtek a csillagos ég alatt a homokban. A fényszennyezés hiányának köszönhetően a tiszta égbolton megszámlálhatatlan mennyiségben ragyogtak a csillagok. Egészen érdekes érzés volt úgy eltölteni egy egész estét egy 40 fős társaságban, hogy senki, de tényleg senki nem vette elő a telefonját, nem bújta a Facebookot, nem voltak idegesítő pittyegések és senki nem kérte a wifi jelszót. Felüdülés volt olyan emberek között lenni, akik nem törődnek ezekkel az modernkori “fertőzésekkel”, a legnagyobb nyugalomban élvezik egymás társaságát, a szabadságot, összhangban a természettel és önmagukkal. Jöjjön néhány fotó és videó, melynek segítségével talán Ti is könnyebben átszellemültök néhány perc erejéig. Személy szerint a 3. videó a kedvencem.

A Facebook oldalon olvashattok rövidebb szorikat, Instagramon pedig még több fotó!  

Garth's Boulder Garden from Mate Steindl on Vimeo.

Garth's Boulder Garden from Mate Steindl on Vimeo.

Garth's Boulder Garden from Mate Steindl on Vimeo.