“Válaszd az életet, válaszd a Facebookot a Twittert az Instagramot, hátha valahol valakit érdekelsz.” – hangzik el az ikonikus film húsz éve várt folytatásában a Trainspotting második részében.
Mostanában egyre többször vettem észre magamon, hogy akarva akaratlanul szinte már tudat alatt veszem elő a telefonomat a zsebemből, tíz percenként ugyanazokat az alkalmazásokat nyitom meg és pörgetem végig ugyanazokat a posztokat teljesen feleslegesen zombi üzemmódban. Persze a felismerés nem jött magától. Hosszú folyamat volt, aminek a végén odáig jutottam, hogy már-már kellemetlenül éreztem magam a metrón vagy bármilyen nyilvános helyen mobillal a kezemben.
Kaliforniában meghívást kaptam egy félig-meddig zártkörű eseményre. Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak a helyszínről nem voltak fotók, csak a megadott gps koordináták alapján tudtam behatárolni, hogy hová is kell mennem. Nem voltam benne biztos, hogy helyesen adták meg az eseménynél a helyszínt, ugyanis a kis gombostű egy nagy rakás homokra mutatott semmi közepére. A legközelebbi város Pioneertown, nagyjából 35 km-re volt. Nem gondoltam, hogy olyan élményben lesz részem, mint még azelőtt soha. Bízva a navigációban, elhagyatott sivatagi utakon végül megérkeztem. A bejáratot nem lehet eltéveszteni. Egyszerű fa kerítés és kapu, felette “Boulder Garden”. Látótávolságon belül elszórtan néhány lakókocsin – melyekben önkéntes területfoglalók laknak – homokon és óriás sziklán kívül semmit sem találunk. A vendéglátónkat Garth Bowlesnak hívják, aki egyébként egy nagyjából 15 nm-es tipiben él a csaknem 2,5 km² -es területen. Érdekes közösségnek lehet itt tagja az ember. Nincsenek menő mobilok, nincsenek márkajelzések a ruhákon, nincsenek státuszszimbólumok. Miért? Mert nem számítanak. Mert egészen más értékrendben hisznek, mások a prioritások.
Lassan ránksötétedik, áram nincs, csak egy generátor termel éppen annyit, hogy egy kisebb lámpa és a mikrofon működjön. Mikrofonra szükség van, ugyanis van egy színpad szerű képződmény egy óriási szikla tövében, ahova mindenki, aki affinitást érez magában felmehet és szórakoztathatja a többieket valamilyen produkcióval. Az este igazán érdekes része itt kezdődött. Mire teljesen sötét lett, a levegő kissé lehült és a tábortűz is lángra kapott a helyet bejárta valami nagyon pozitív spirituális energia. A színpadon valaki egy hatalmas bőr kötésű könyvből olyan átéléssel kezdett mesélni, hogy volt néhány mondat melynek hallatán végigfutott a hátamon a hideg. Később egy idősebb úriember egy történetet mesélt el egy barátjáról, akit nemrég veszített el, aztán egy fiatal srác énekelt, olyan hangon ami mögött elbújhat az összes sztárcsináló műsör által felfedezett “őstehetség”. Közben az emberek beszélgettek, figyelték az előadást, mások pedig csak feküdtek a csillagos ég alatt a homokban. A fényszennyezés hiányának köszönhetően a tiszta égbolton megszámlálhatatlan mennyiségben ragyogtak a csillagok. Egészen érdekes érzés volt úgy eltölteni egy egész estét egy 40 fős társaságban, hogy senki, de tényleg senki nem vette elő a telefonját, nem bújta a Facebookot, nem voltak idegesítő pittyegések és senki nem kérte a wifi jelszót. Felüdülés volt olyan emberek között lenni, akik nem törődnek ezekkel az modernkori “fertőzésekkel”, a legnagyobb nyugalomban élvezik egymás társaságát, a szabadságot, összhangban a természettel és önmagukkal. Jöjjön néhány fotó és videó, melynek segítségével talán Ti is könnyebben átszellemültök néhány perc erej
Videók itt, itt és itt.
